És hát elérkezett a Döntő napja. Úgy voltam vele, ha már eddig eljutottam, akkor jó lenne felállni arra bizonyos dobogóra. Reggel 6 órakor összeültünk az Embassy-s csapattal, hogy megkóstoljuk a különböző pörkölésű kávékat és eldöntsük, melyik van a legjobb állapotban a versenyhez. Vakon kóstoltuk össze a kávékat és a 8 napos pörkölésű kávé nyert. Ezután megfogalmaztuk, hogy ki mit érez az italban, és ha többen egyetértettünk az ízjegyekben, akkor felírtuk őket egy listára. Ezeket gyorsan áttanulmányoztam és megtanultam 🙂 . A pár 10 kg-s őrlővel és a kis eszközeimmel így indultunk neki a verseny helyszínére.
Ott felgyorsultak az események. Leőröltem a kávémat és már azon vettem észre magam, hogy bent vagyok a stage-en és a felkészülési időben pakolom ki a kiöntőket és mérlegeket. Ezután egy kicsit megvárakoztattak a bírák, ugyanis 30 percet vártam rá, hogy megjelenjenek. Viszont ami utána történt az valami elképesztő érzés volt. Elkezdtem mondani a szövegemet. És hihetetlen érzés lett rajtam úrrá… ahogy éreztem magam az egyszerűen fenomenális volt. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy nem izgulni fogok, hanem egyszerűen élvezem minden percét a prezentációmnak. Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondok vagy, hogy mit csinálok. Mintha a világ legtermészetesebb beszélgetését folytattam volna a bírákkal, akik vendégek és eljöttek hozzám kávézni. Úgy éreztem, hogy ez az amiért dolgoztam, nem szerepet játszottam, önmagam voltam. Ugyanakkor az összes tudásom és energiám benne volt ebben a 10 percben. Leginkább azt éreztem, hogy itt akarok lenni és hihetetlen, hogy egyáltalán eljutottam eddig és ekkor egy kellemes borzongás futott végig a hátamon, ami jelezte, hogy ez most egy kiemelkedő pillanat az életemben. Az agyam jelzett, hogy élvezzem ki minden mámorító percét… Elmosolyodtam, hiszen ezeket a gondolatokat, akkor szőtte az agyam, mikor öntötte magából a folyamatos információt különböző eljárásokról, pörkölési időkről és mi egymásról. A kezem nem remegett és én magabiztosabb voltam, mint valaha. Úgy éreztem – ha csak egy pillanatra is-de kitárult a világ és én kaptam belőle egy szeletet… – Miután véget ért az “előadás”, elégedett voltam. Úgy gondoltam kihoztam magamból a lehető legtöbbet és meglátjuk, hogy ez mire volt elég. Ezután jött az eredményhirdetés.
A 6. helyezettől folyamatosan a saját nevemet mondogattam magamnak, hogy ha megtörténik, akkor számítsak rá… de ez nem történt meg. Már csak 3-an álltunk kint torna sorban felsorakozva (én voltam a legalacsonyabb) és vártuk az eredményt. Én már boldog voltam, hogy életem első versenyén sikerült felállnom arra a bizonyos dobogóra, amit kitűztem célul. Meg se fordult a fejemben, hogy nem az én nevemet mondják 3 helyezettként… és amikor a következő név sem az enyém volt… azt álmomban sem gondoltam volna. Megnyertem a Magyar Brewers Cup versenyét és muszáj volt elmorzsolnom egy könnycseppet is… Még ma is nehéz elhinnem, hogy ez ténylegesen megtörtént. Hihetetlen, hogy talán épp 1 éve dolgozom baristaként… És visszatekintve arra az 1 évre, nagyon hosszú utat tettem meg. Rengeteget tanultam és fejlődtem. Nagyon sokan segítettek nekem.
És jó páran ott álltak mögöttem és támogattak. Akiket szeretnék név szerint is megemlíteni: Várady Tibor, Vid Richárd, Kántor Máté, Tokaji Krisztina, Rácz Regina, Molnár Gábor, Hámori Tibor, Gréczi Szilárd, Botka Alexandra, Korom Zsuzsanna, Kovács Péter. Rengeteget kérdeztem, megerősítésre vártam, visszajelzést kértem, kóstoltattam kávékat, bemutattam az előadásaimat.
Volt, aki letörte a szarvam, volt, aki feltette a megfelelő kérdéseket, volt, aki mindenhez a kezét nyújtotta, volt, aki ápolgatta a lelkem, volt, aki hagyta, hogy kibontakozzak s mégis utat mutatott, volt, aki helyre tett, ha kellett, de közben növelte az önbizalmam és volt, aki csak csöndben mellém állt. Ők mind-mind hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok és ahhoz, amit a verseny napján produkáltam. Nem lehetnék itt nélkülük. Szeretnék megemlíteni egy pár másik embert is, akik nem feltétlen voltak fizikailag mellettem, de mégis nagyon hozzájárultak, ahhoz, aki ma vagyok. Anya és Apa, közhelyesnek hangzik, de miattuk dolgozom úgy, ahogy teszem és miattuk vagyok annyira kitartó és ambiciózus amennyire.
És végül, de nem utolsó sorban Szarvas Anitának szeretném megköszönni, hogy annak idején kivette a kezemből a gőzkart, megmutatta, hogy hogyan kell rendesen használni. Aztán pedig noszogatva elindított, hitt bennem és végigtámogatta az egész kávés „karrieremet”.
Köszönöm nektek!
#nextstopisboston
